Fedezd fel!
Feledésbe süllyedt tengernyi csillogás
A Szabadság téren álló Adria Magyar Királyi Tengerhajózási
Rt. egykori székházát, éveken át ostromoltam, mire végül elült a vihar,
kisütött a nap és sikerült ott kikötnöm! :)
Először csak a külsejét
vizsgálgattam, leginkább monumentális megjelenésén ámultam. Nézegettem a fal
síkjából kiálló hajó orrot, az evezőlapátokat, a nehéz láncokat és zsinegeket,
melyek olyan könnyedén omlottak le, mint egy függönyrojt. Rám meredt a hatalmas
arcok kővé dermedt tekintete és a bejárat fölött lógó vasmacska, mely egy nagy
A betűt fogott közre; Adria. Alatta a felirat: Hazának használ. Ez a hajó,
bizony már elment. Hm, hol van már nekünk az Adria, hol vannak már a nagy
hajók… Hm, milyen furcsa is ez a nagy feketeség, ami ilyen szorgalmasan festi
lassú egyenletes ecsetvonással éjsötétre a pesti házakat. Történetük,
szépségük, egykor volt tündöklésük is homályba vész. Már nem használ a hazának…
és ez valahol olyan szomorú.
Az Adria-palota valóságos történetének legjobb beszámolóját blogbarátném, Anita tollából olvashatjátok, és olvassátok is, mert roppant
informatív! Engem azonban inkább a ház hangulata fogott meg, az élmény, hogy
olyan sok év után végre beengedett, és megosztotta velem legbelsőbb titkait.
Azóta már eltelt egy-két év, de türelmesen lapultak a fiók mélyén ezek a képek.
Sokáig hatása alatt voltam még a nagy eseménynek, de ígéretemhez híven meg
kellett őrizni egy ideig a márvány-sima kincsesláda titkát.
Az épületnek két bejárata is van. A reprezentatív, ami a
márvány-palotába vezet, és egy oldalsó a Vécsey utcáról, ami a lakásokhoz
vezet. Történt egykor nyár közepén, hogy tárva-nyitva találtam a hátsó
lépcsőház nagy kapuját. Teljesen váratlan és hirtelen volt a felismerés, de lehetetlen
volt kihagyni!
A pasztellszínű felújított széles kocsibejáró gazdagon
díszített kazettás mennyezetének látványa felvidított. A furcsa formájú kis
belső udvar közepén egy árva szobor talapzat ácsorgott. Vajon kinek volt olyan
sietős meglógni innen, nehogy olyan sorsara jusson, mint homlokzati sorstársai,
akiket lassan porrá zúz az idő mozsara?
Felpillantottam a körfolyosókra. A szép, kopott korlátok
mögött zöld csíkkal fehér Zsolnay csempe futott neki az apró, négyzetes
üvegekből összeépített télikertek íves alakjára. Dacára az idő minden
lenyomatának, poros felületük így is csillogó volt a nyári napfényben.
Jobbra kétszárnyú üveges faajtó mögött cseppnyi félhomály
hívogatott. Először csak a terrazzo padló virágindáit követte a szemem, aztán
csak lassan, szinte tapogatva néztem körül. A felfelé tekergő kényelmes
lépcsősort poros kovácsoltvas korlát kísérte. A fokokon kis rézcsatok
hiányolták az egykori bársony szőnyeget. A fal málladozó sárgás felülete
szabálytalan foltokat aggatott a vakolatra, és az erejét fitogtató derengő fény
falhoz szorította a korlát kacskaringós mintáját. A széles poros csigalépcsőn
feljebb és feljebb haladva többször is oldalra kaptam a fejem. A homályból
hirtelen kivilágított vaspókhálós körablakok pislogtam rám. A sejtelmes
félelmetes hangulatban megnyugvást adott az osztott ablaktáblákon át beszűrődő
természetes fény. Ahogy közelebb mentem, hogy kinézzek végre a körfolyosóra,
megbotlottam és beletenyereltem a vastag fekete porral terített íves párkány szélébe.
Ott volt hát a kezemben a múlt minden lenyomata szorosan hozzám tapadva, mintha
már sosem akarnánk egymást elereszteni.
A síri csendben egyszer csak egy ajtó nyílt az alsóbb
emeleten, és valaki gyors léptekkel elsietett. S valóban! Ki gondolta volna,
hogy éppen egy lovag lábnyomában járok? Itt lakott ugyanis lovag dr. Lederer
Sándor gyógyszerész. Neje Lederer Sándorné, született Bródy Mária, aki igen
alaposan kidolgozott végrendeletet hagyhatott hátra. Évente megújuló sorait
máig őrzi a levéltár. A lakásjegyzék teljességének igénye nélkül, itt élt pl.
Dr. Lázár Béla, aki gyógyszertár tulajdonos volt. Ám ha már az Adriai-palota
múltjában csónakázunk, egy szegletben rámukkantam végre Mayer Rezsőre, az
Társaság épületének egykori portására.
Portól fekete kézzel be is mutatkoztunk hát egymásnak és ő
készségesen rámutatott a székházhoz vezető udvari átjáróra.
A fullasztó poros lépcsőházból a múltat hátam mögött hagyva léptem
ki az udvarra. Épp csak pár lépés erejéig éreztem a nyár, tikkasztó melegét,
hiszen oldalt egy fafaragásos, díszes ajtó tárt karokkal csalogatott. Szájából
jéghideg fuvallat zúdult ki a félhomályon át. Újból jegyet váltottam az
időutazásra.
A lélegzetem is elállt, attól, amit láttam! Egy helyben
álltam, és csak kattintgattam a fényképezőgépet, mintha legalább is attól
félnék, hogy jajj, valaki elhúzza a látványt a szemem elől! Mohón kellett
mindet egyszerre felületesen és alaposan is megnézni. Egyszerűen tömény
szépségbe csöppentem. Alattam, felettem előttem, mögöttem; mindenütt csodás
volt a látvány! Halvány rózsaszín és hússzínű árnyalatok rajzoltak mintát a
hatalmas márványfelületekre, a padlóra és a falakra. A fehér oszlopok hideg
márvány fejjel tartották a lépcsőzetesen faragott stukkó díszes mennyezetet.
Balluszteres korláttal széles, kényelmes lépcsősor hívogatott az emeletre.
Szemben félköríves hatos osztású ablakok szűrték át a délutáni fényt. A tágas
lépcsőfordulóban a réz kallantyús ablakok üvegében nem csak a hajókötéllel
átfogott vasmacska, hanem a már a homlokzatról ismert „Hazának használ”
felirat is rám köszönt.
Nem csak az egykori vörös szőnyeget leszorító rézcsatok hiányolták a puha melegséget, hanem bizony én is. S bár lélegzetvisszafojtva,
óvatosan lassan, szinte tojáshéjakon lépkedtem, mégis a márványfelületek minden
szusszanást visszavertek ráadásul nyári melegben zord hideget ontottak
magukból. Mintha egy kriptában lettem volna. Minden ajtó nyitva, mégis üres az
épület, sehol egy lélek… Körülöttem félelmetes néma csend, hideg és töménytelen
szépség, ami csak egyre hívogatott még tovább és tovább, mintha még mindig nem
lenne elég a csodákból, hiába hitetlenkedem és ámulok! Mégis furcsa ez az
egész…
Az első emeleten balra egy félig nyitva álló bejárati ajtó
mögött hatalmas szoba várt. Óvatosan beoldalaztam, de amit ott láttam még
inkább megijesztett. A parketta híján egy földes, homokos teremben ócska,
fehéren rozsdás kórházi vaságyak és viseletes matracok látványa fogatott. A
falon vastag sötétbarna lambéria futott körbe, a mennyezeten tökéletes épségben
fakazettás berakás, odébb egy nagy komód, felette többosztású fésülködő tükör,
szép asztalosmunka. Ööö, hol vagyok?? És egyáltalán, mi ez?? És te jó ég,
micsoda titkot találtam?! Kijöttem a teremből. Indultam feljebb a
márvány lépcsőházban. Hm, mintha valaki mozgott volna, mintha valaki lenn még
itt rajtam kívül? Nem szólt, csak valami neszt hallatott. Hirtelen megfordult a
fejemben, lehet, hogy csak visszajöttek, hogy bezárják a tárva nyitva maradt
ajtókat. Hm, akkor viszont mégiscsak életjelet kéne adni, nehogy itt ragadjak.
Igen ám, de ha így lenne, akkor valószínű nem mehetnék feljebb a lépcsőn, és ki
tudja, jajj mi lehet még ott, amit nekem látnom kell! Nem lehet most
visszasétálni és kimenni, nem lehet…! Csendben maradtam hát, és elindultam
feljebb. És milyen jól döntöttem! Hiszen még csak akkor következett minden
képzelet szépségének a határa!
A legfelső emelet mennyezetén finom csipketerítőt mintáztak
a stukkó díszek. Középen arany keretben színes, itt-ott kopott, ázott freskó
törte meg a nehéz márvány ridegségét. Ábrázatát első látásra nehéz volt
kivenni. A felhős ég és a tenger kék fodrai összeértek, puttók, angyalok és
istennők hajóztak kezükben evezőt tartva. Ahogy a lépcsőfordulóhoz értem már
azt is észrevettem, hogy figyelnek. Még a padlóban is ott figyelt a mindent
látó szem. De mégsem ez a szem volt a nagy ijedtség! A legfelső szint díszes
korlátján ott könyökölt egy férfi. Óhh, gondoltam, csak újra itt kísért „Rezső
bácsi” az egykori portás szelleme… De nem! Semmi múltszagú szellemesség nem
volt benne! Egy srác állt ott, aki az épület biztonsági őre volt.
Miután észhez tértem a meglepetéstől, kicsit elbeszélgettünk
az őrrel, majd kérdések sorát vetettem fel, melyben az érdekelt legjobban – ha
már idáig eljutottam – hogy vajon mi lehet az üvegajtó mögött, a legfelső
szinten? Az egykor székházban gyakoriak a filmforgatások. S a kórházi ágyak is,
valójában díszletet képeztek… Persze minden információra hétpecsétes titkot
esketett annak fejébe, hogy bebocsáttatást nyerjek a múlt megkopott falai közé.
Az azóta már bemutatott film részletei egyébként érdeklődésem hiányába a
jótékony feledés homályába vesztek. A srác végig a nyomomban volt, le nem vette
mozdulataimról a szemét, én pedig gondosan figyeltem is rá, hogy csakis az
épület eredeti értékeit örökítsem meg.
Így történt, hogy csodás belső terek tárultak ismét elém. A
kopott parketta és a beázás folt mit sem vont le a látvány értékéből. A
mennyezeten összefüggő cseppalakzatú stukkók, a teljes falsíkon pedig kazettás
faborítás, jobbra, balra további kétszárnyú ajtók hívogattak. Oldalt egy
arannyal átfűzött kandalló díszeiként márványba vésett emberalakok sorakoztak,
a hajózáshoz, és az Adria-palota történetéhez, szellemiségéhez igazodva.
A következő teremben újabb kandalló következett. A
faburkolat, a márvány, a réz és a tükrök sokasága szép harmóniában mutatta meg
magát teremről teremre. A félig épségben megmaradt régimódi textiltapéták
mintáját hosszasan nézegettem. Az ajtókon megjelenő aranyfaragások, valamint a
padlóba dolgozott csipkés réz szellőzők, ablakkilincsek is mind-mind a régi
korok fényűző pompájáról árulkodtak! Jó volt bekukkantani a télikert íves szűk
járata mögé is, ami összeköttetésben van a Zsolnay csempés függőfolyosóval. :)
A télikert mennyezetét itt is freskó díszítette, padlóján a mozaik halakat és
virágokat mintázott, az ablakokon helyenként pedig egy ólomüveg sorminta is
megmutatta magát.
Olyan sok filmet forgattak már itt. Én a legszívesebben azt
a filmet nézném meg, ami az Adria Magyar Királyi Tengerhajózási Rt. egykori
székházát mutatja be korhűen, és ahol „Rezső bácsinak” sem kísértet szerep
jut. :)
Forrás:
Helyszínbejárás: 2016