Damjanich utca 56.

Fedezd fel!

Ahol a nagyok laknak

Olyan régen jártam a városban, hogy tán két hét is eltelt mire újra láthattam. S ez bizony sok idő egy Budapest-szerelmes életében! Bár mondják, vannak kapcsolatok, ahol a távolság nem akadály. Ám esetemben ez bizony működésképtelennek bizonyul, hiszen Budapest belvárosát helyrajzilag nem pakolászhatom kedvemre, de még BKV jegyet is hiába küldenék neki, sajnos nem jön közelebb. Állandó tündöklése egész napra lefoglalja, én pedig tudom, hogy legalább a turisták sokasága szemmel tartja. :) 

A Csikágóban gomba módra szaporodtak a szebbnél szebb épületek, majd a Damjanich utca határt szabott, és túloldala felvette a VII. kerület szépségével a versenyt – ha éppen rá nem licitált. Jártam már itt korábban is, de az is csak arra volt elég, hogy éppen bekukkantsak az utca 56. házába, aztán már mennem is kellett tovább – mindig ez a rohanás. De amit láttam, olyan szép volt, hogy megígértem, ide még visszajövök egyszer! Most sem volt célirányos az utam, de bíztam benne, hogy újra megtalálom – mert a házszámban már nem voltam biztos. A bizonytalanság előnye, hogy benyitottam szebbnél szebb udvarokba is. 

Ám ebbe a házba már első pillantásra beleszerettem! A mohától zöldellő betonudvar kopasz egyhangúságát dézsákba állított növények törték meg. A szemközti, belső homlokzat magasföldszintjéről lefutó íves lépcsősor hívogatón kínálta fokait. Szinte láttam magam előtt, ahogy a föld felett suhanó hosszú, női ruhák, a léptek nyomán felsöprik a követ. A magasba nézve az emeletek duplaoszlopos folyosói itt-ott már támogatásra szorultak. A kettős oszlopok feletti díszkoszorúban M.K. monogram is olvasható, az alattuk lévő szinten egy-egy emberarc tekintett le a magasból. 

Átvágtam az udvaron, fel a kőkorlátos lépcsőn, majd a magasföldszintre érve a tágas előtér szép terazzoja balra újabb, lépcsőházhoz vezetett. Középen lift közlekedett, ám aki gyalog járt, annak az oldalsó, osztott üvegű ablakokon az átszűrődő természetes fényből is jutott. Az előtérben az egész ház tengelyének végén a félkörívben záródó, rácsos üveges ajtót is nyitva találtam. Ez a ház hátsó traktusához vezetett. Olyan volt, mint egy titkos kis udvar. A borostyános korlát egy kis kertre kísérte a földszintről lefutó lépcsősort. A kétoldalt átölelő körfolyosó a zárt, toronyként magasodó hátsólépcsőházban ért össze.

Visszatérve a főudvarra, a központi előtérbe, egy méteres magasságban kazettás, faburkolat simult a falhoz itt-ott hiányosan. Balra a főlépcsőház kanyarodott, melynek olyan finoman díszített vaskorlátja volt, mintha rojtjait fonalból szőtték volna. A lépcsősor oldalsó falát minden emeleten régi, fakeretes osztott ablakok törték meg. Előttük sorba rendezett vékony vas virágszálak rácsa védik még az üveget. Csoda, hogy megmaradtak ezek a szép, mára több mint százéves asztalosmunkák is! Az emeletek nyitott folyosóit, a főlépcsőház felől kétszárnyú, fehérre mázolt osztott táblás ajtók zárták le. 

De kik laktak az ajtók mögött? Kiknek a hosszú fodros ruhái suhantak a széles lépcsőkön, és kik jártak peckesen sétapálcával ezek között a falak között? :)

Egy híres lakó zengő hangja egykor messzire elhallatszott. 2013 óta már csak márványtábla őrzi a régi kottát, és hirdeti; itt élt Bartha Alfonz Liszt Ferenc-díjas operaénekes. 

Bartha Alfonz emléktáblája

Az 1901-es lakásjegyzékben Novák Jakab hivatásos szolga neve mellett többek között Uhrl Józsa nyugalmazott igazgatónőt, Mauksch Edét, mint gabonakereskedőt, Bodroghy (Bodrogi) Imre főpostatisztet sorolják a dokumentum megsárgult lapjait. 

De itt lakott a híres vasbútorgyáros, Buchwald Sándor fia, Gyula is. Szépre és kényelmesre tervezett vasszékeikre nem csak az úri közönség százai váltották meg a Duna partján helyjegyeiket, hogy kedvükre élvezhessék a szép kilátást – legyen az a hidakkal tarkított folyó, vagy éppen a korzózó közönség legújabb ruhakölteménye! 

Buchwald székek

Ezen a lépcsőkön járt komótosan Hickisch Rezső a híres építész családja is. Fiát, Hikisch Lajost, ki apja nyomdokaiba lépett, neje, Schwarz Fanni esténként biztos finom vacsorával várta.

Itt élt Klösz György és Zeller Karolina közös gyermeke, Pál is, aki miután bécsi grafikai tanulmányait befejezte apja mellett dolgozott. Cégüket Klösz György és fia udvari fényképészeti, térképészeti és kőnyomdai műintézet néven jegyezték. 

A két szomszéd biztos összefutott a Duna partján, mikor egyikük szemlét tartott székei között, míg a másik éppen fotómasináját állítgatta, és lencsevégre kapta a nyüzsgő jelenséget az utókor számára.

Azt csak találgatni lehet, hogy a lakók hosszú sorából vajon ki szorult a hátsó, vadregényes traktus meghitt, bár bizonyára napfényt nélkülöző zugába… A tágas udvaron biztos összefutott Bogoss Endre nyugalmazott bíró, Ágoston Béla bankhivatalnok, Schwirtzer Sándor ingatlanügynök, Breuer Hermann MÁV hivatalnok vagy akár dr. Kuhlemann Frigyes gyárigazgató a rohanó mindennapok reggelén. 

Gyenes Jenő olajkereskedő neve az 1918-as lakásjegyzékben szerepel Grünfeld Géza hírlapíró mellett, ki egyben a Magánmérnökök Szövetségének igazgatója is volt. Az 1908-ban született Bongrátz Edit férjétől elválva élte mindennapjait, és nézelődött a gangon, találgatva kihez milyen vendég érkezik… Bajó Imre, alkalmi munkásnak azonban meggyűlt a baja a törvénnyel, mikor sikkasztáson és közveszélyes munkakerülésen kapták. Cimborája Horkai Sándor, söreladó lehetett, akit árdrágító üzérkedéssel vádoltak. Ám estére, mire Adorján Ágoston honvéd százados hazaért, már biztos az egész ház haptákba vágta magát! :)

Nekem is sietnem kellett tovább, pedig jó volt kicsit ücsörögni a kerti kőlépcsőn, visszacsöppenni az időben, és belesni a múlt ajtajának szűk kulcslyukán. :)

Ha majd a Duna korzón jártok, és egy Buchwald széken pihentek, jusson eszetekbe a Klösz féle Budapest, s hogy milyen szép házba tértek haza esténként ezek az emberek, kiknek nevét az utókor a mai napig emlegeti!

Duna-korzó

Forrás:

Helyszínbejárás 2015.

E-levéltár