2015. augusztus 21., péntek

Erzsébet-kilátó

Nézz körül!

Az idei születésnapi tortám


Pár órával a nemrégen városunkra zúduló özönvíz előtt, biztonságos helyen, éppen Budapest legmagasabb pontján álltam, tengerszint felett 529 méter magasan. Ahogy haladtam lefelé, úgy merültem fokozatosan alá a hegyvidék hirtelen jött heves sodrású folyójában, és bőrig áztam. Kaland az élet...


Magyarország (Panoráma Útikönyvek) 1963.


A János-hegy lábánál töltöttem életem kétharmad részét. Az ablakból a vasárnapi ebéd mellett – akkor még – szép kilátás nyílt az Erzsébet-kilátó, emeletes, habos torta formájára. Látványa fel is tette az ünnepi ebédek záróakkordjának szánt desszertjének tetejére a koktélcseresznyét – pontosabban, hosszú évekig a kivilágított vörös csillagot. :)

Fortepan_51074. Erzsébet-kilátó 1960.

Régen sokat kirándultam a környéken. Libegőztünk fel is, le is, Gyermekvasutaztunk is sokat innen oda, onnan ide. Jó hely ez a Budai-hegyek! :) Az első, kánikula utáni napon, éppen a legnagyobb felhőszakadás két felvonás közti szünetében másztam meg a hegyet. 





Úgy tűnt, pont akkor értem a torta tetejére, amikor már egy másik születésnapos elfújta a gyertyákat. Már csak (füst)felhő maradt, és beborította az egész környéket. Az esős, párás időben végtelen csend csimpaszkodott a szintek kőkorlátain. A tejfehér környezetben a kilátó egy funkciójától megfosztott torony lett. Bár korábban már láttam milyen príma dolog a domborzati térképet nézegetni, és felfedezni, mi merre található, de ezt a látványt mégis kivételesebbnek, érdekesebben találtam. Ugyan jó kilátásaim épp’ nem voltak, de nem bántam, mert annál nagyobb figyelmet kapott végre a kilátó! :)







Zugliget már az 1800-as évek végén is kedvelt kirándulóhely volt. S bár a himbálózó karosszékek  kényelmére még jó pár évet várni kellett, mégis megérte egy kis hegymászás után a régi, fából készített vadászlesről szemlélni az akkor még gyéren beépített környéket. Azt már tudjuk, hogy Sissi a szomszédos, Ferenchalmi Szűz Mária-kápolnába gyakorta látogatott, s ha már itt nyaralt, több ízben is feljött a János-hegyre körülnézni. A monda szerint a névadó Hunyadi János volt, kinek egy szép görög lány, Márta mentette meg itt az életét. S, ha már itt járt, hát Sissi is elejtett kis keszkenőjéből egy maradandó névjegyet! :)





1902-ben, mikor a Nemzetközi Szállodások Budapesten tartották éves kongresszusukat, Glück Frigyes, a turizmus fellendítése végett, leleményesen felvetette, hogy – többek között – a város legmagasabb pontjára, a János-hegy tetejére immár egy komolyabb kilátó dukálna. Miután a sikeres gyűjtés eredményeként 51 000 korona gyűlt össze, a fővárosi közgyűlés elfogadta az előterjesztést, és úgy döntött ki is írja erre a pályázatot. A bíráló bizottság élére pedig Schulek Frigyes építésztanárt szánták. 









Klunzinger Pál, – akinek az egykori István (ma Klauzál) téri Színház helyére tervezett Vásárcsarnokában gyönyörködhetünk – készített egy tervet, melynek koncepciójában egy olyan kilátó szerepelt, mely a János-hegy csúcsán egy kúp alakban csúcsosodó építményt mutatott. 


Fortepan_61679. Erzsébet-kilátó 1942.
Fortepan_51075. Az Erzsébet-kilátó étterem terasza 1960.

A munkások 1908 tavaszán hozzá is láttak a nemes, ám igen nehéz feladathoz. A hegykúp tövében működő János-hegyi kis vendéglőtől a csúcsig a kocsik részére síneket fektettek le, valamint sodronypályát alakítottak ki, mellyel az építkezéshez szükséges anyagok szállítását tették lehetővé. A vizet puttonyos kocsik hordták a szomszédos Svábhegyről, majd ideiglenes vízvezetéket fektettek. Az alapok megerősítését azonban a porhanyós mészkő így is nehezítette. Az eredeti terveken szereplő kúp alakú tornyot végül Schulek Frigyes átrajzolta és két terasszal díszítette. Így született meg végül az a tortaforma, amit ma is láthatunk. :)





A haraszti és borosjenői mészkőből épült neoromán, 26 méter magas, 16 és fél méter alapátmérőjű kilátót végül 1910. szeptember 8-án, ünnepélyes keretek között avatták fel. Névadója Erzsébet királyné, Sissi lett, aki egykor a magasból szétnézve - egész biztos - lelke mélyéről fogalmazott, és akinek szavait akkor is elhinném, ha ebben a felhős időben kóstoltam volna bele először ebbe a tortába! ;)



„Csodálom az embereket - mondta körbepillantva -, miért mennek oly messze vidékre nyaralni, mikor e hegyek s az itteni kilátás kiállja a versenyt a legszebb világrészekkel.”


 


Forrás:
Helyszínbejárás 2015. augusztus
Budapest Enciklopédia. Corvina Kiadó, 1970.
egykor.hu

2015. augusztus 3., hétfő

Jósika utca 24.

Fedezd fel!

Tartós szépség


Az utóbbi időben gyakran sétálok keresztül-kasul Erzsébetváros zegzugos utcáin, és több házba is bekukkantottam. 

Budapest olyan, mintha a lakásomban járkálnék. Tudom, merre van benne a konyha, a szobák, a fürdőszoba, otthonosan mozgok itt, kiismerem magam. Ilyen a városi úthálózat is. Az viszont sokkal izgalmasabb, hogy az utcákon belül, tudom, hogy hol áll pontosan az a ház, amit már alaposan megnéztem kívül, belül. Pont olyan, mint amikor tudom, hogy spájzban a felső poncon balra kell keresni a szilvalekvárt. Sőt, a legizgalmasabb az, hogy azt is tudom már, milyen íze van. Minden bejárt ház/am/ra emlékszem, a legapróbb részletéig. Leginkább pedig arra, milyen hangulatot adott. Tudom, milyen ízt várok attól a szilvalekvártól ott a felső polcon, és tudom, milyen érzelmeket váltott ki belőlem az a ház.



 

Mint, ahogy egy jó háziasszonyhoz illik, gyűjtögetem a lekvárt az éléskamrámba, s elteszem a szép emlékeket is, rendben felcímkézve. :)  Így történt, hogy kimentem az erzsébetvárosi piacra, s bár egészen mást akartam venni, de a kitett portékákból mellényúltam…
Bekanyarodva a Jósika utcába, eszembe jutott a kék, habos kávés ház az út végén. Terveim voltak. Tudtam, mit keresek, és bár két éve a Városban, Ádám írt róla, szerettem volna magamnak is eltenni a személyes élményt. Nem mentem végül be ebbe a házba, de ott jártamban sosem hagyom ki azt a látványt, amit kapun keresztül benézve nyújthat. 



Jósika utca 25.

Szemben egy ütött-kopott szürke ház állt. Erről is volt már szó a Városban blogon, éppen három éve. Amikor beléptem a házba, már tudtam – nem lehetett nem tudni, még ha a pontos címet épp nem is jegyeztem meg akkor – hogy ez bizony az a „híres ház”! Arról híres és nekem példaértékű, hogy érezni benne a felelősséget és a megbecsülést. Azért olyan szomorú külsőleg sok belvárosi ház, mert a legtöbben csak a lakásokban élnek és nem a teljes házban. Pedig a kapu, a lépcsőház, az előtér, az udvar, a pince, padlás mindenkié! Ez a ház a legjobb példa arra, milyen széppé lehet varázsolni a környezetet, ha megvan a lelkesedés, összefogás és az akarat! :)












Öröm volt belépni ide! Öröm volt látni, a sürgés-forgást odabenn, ahogy a lakók jöttek, mentek. Én pedig úgy gyönyörködhettem a krémes színes formák között, mintha múzeumban lennék. :) Hangulatos volt, ahogy a délelőtti nap besütött a kis udvarba és átvilágított a szemközti emeletek kőkorlátain. A hófehér stukkókkal díszített előtérből kétoldalt oszlopok mentén lépcsősorok futottak az emeletre. A keskeny kapubeálló falán márványtáblák sorakoztak. A lépcsőfordulókban mintás cementlapok kísérték utamat. Élt és lélegzett ez a ház. A kis lodzsák olyanok voltak, mint az oázis. Telis-tele, roskadásig növényekkel, színes virágokkal. 










Az udvart is szépen rendbe hozták. Nem mohos, vagy szürke beton nyelte el a nap sugarait, hanem színes térkövek tették még hangulatosabbá. Átsétáltam a szemközti oldalra, ahol a szépen formált kőoszlopos lépcső kísért a magasföldszintre. A lépcsőkorlátokról lelógatott sok cserepes virág és a borostyánok hosszú füzérei egészen különleges hangulatot teremtettek. :)














Szombat volt. Kellemes nyári nap. Dél lett. És az ajtók mögül mindenhol a finom ebéd illata szökött ki a kulcslyukakon. Megéheztem én is, mennem kellett tovább. De még vetettem egy pillantást a külső homlokzatra is. Biztos vagyok benne, hogy hamarosan az is megújul és épp olyan elegáns lesz, mint a ház belső szépsége! ;) Ha arra járok, feltétlenül megnézem!






Forrás:
Helyszínbejárás 2015.