Az Adria Magyar Királyi Tengerhajózási Rt. egykori székháza

Fedezd fel!

Feledésbe süllyedt tengernyi csillogás

A Szabadság téren álló Adria Magyar Királyi Tengerhajózási Rt. egykori székházát, éveken át ostromoltam, mire végül elült a vihar, kisütött a nap és sikerült ott kikötnöm! :) 

Először csak a külsejét vizsgálgattam, leginkább monumentális megjelenésén ámultam. Nézegettem a fal síkjából kiálló hajó orrot, az evezőlapátokat, a nehéz láncokat és zsinegeket, melyek olyan könnyedén omlottak le, mint egy függönyrojt. Rám meredt a hatalmas arcok kővé dermedt tekintete és a bejárat fölött lógó vasmacska, mely egy nagy A betűt fogott közre; Adria. Alatta a felirat: Hazának használ. Ez a hajó, bizony már elment. Hm, hol van már nekünk az Adria, hol vannak már a nagy hajók… Hm, milyen furcsa is ez a nagy feketeség, ami ilyen szorgalmasan festi lassú egyenletes ecsetvonással éjsötétre a pesti házakat. Történetük, szépségük, egykor volt tündöklésük is homályba vész. Már nem használ a hazának… és ez valahol olyan szomorú.

  

Az Adria-palota valóságos történetének legjobb beszámolóját blogbarátném, Anita tollából olvashatjátok, és olvassátok is, mert roppant informatív! Engem azonban inkább a ház hangulata fogott meg, az élmény, hogy olyan sok év után végre beengedett, és megosztotta velem legbelsőbb titkait. Azóta már eltelt egy-két év, de türelmesen lapultak a fiók mélyén ezek a képek. Sokáig hatása alatt voltam még a nagy eseménynek, de ígéretemhez híven meg kellett őrizni egy ideig a márvány-sima kincsesláda titkát. 

 …Miután csordultig teltem az élményekkel, és heves szívdobogással kiléptem a palotából, hirtelen átvillant bennem, hogy ezek az épület-felfedezések így egyedül tényleg igazi kalandok! Senkinek sem jut eszébe utólag, hogy vajon féltem-e? Pedig, igen! :) Pedig nem a kalandvágy hajt, hanem az az érzés, hogy meg kell néznem, mi van ott?! Nem hagyhatok ki egyetlen lépcsőfordulót sem, a cselédlépcső zegzugát sem, mert mi van, ha éppen ott lapul „valami”, ami a múlt egy pici darabkája? Egy kitörött festett üveg, egy formás kis rézkilincs, egy téglavésés, egy kiszanált kis kályha, egy régimódi bádogvödör, egy kopott komód fiókjában pókhálós fénykép fecnivel, vagy egy elrejtett monogram…

Az épületnek két bejárata is van. A reprezentatív, ami a márvány-palotába vezet, és egy oldalsó a Vécsey utcáról, ami a lakásokhoz vezet. Történt egykor nyár közepén, hogy tárva-nyitva találtam a hátsó lépcsőház nagy kapuját. Teljesen váratlan és hirtelen volt a felismerés, de lehetetlen volt kihagyni!

A pasztellszínű felújított széles kocsibejáró gazdagon díszített kazettás mennyezetének látványa felvidított. A furcsa formájú kis belső udvar közepén egy árva szobor talapzat ácsorgott. Vajon kinek volt olyan sietős meglógni innen, nehogy olyan sorsara jusson, mint homlokzati sorstársai, akiket lassan porrá zúz az idő mozsara? 

Felpillantottam a körfolyosókra. A szép, kopott korlátok mögött zöld csíkkal fehér Zsolnay csempe futott neki az apró, négyzetes üvegekből összeépített télikertek íves alakjára. Dacára az idő minden lenyomatának, poros felületük így is csillogó volt a nyári napfényben.

Jobbra kétszárnyú üveges faajtó mögött cseppnyi félhomály hívogatott. Először csak a terrazzo padló virágindáit követte a szemem, aztán csak lassan, szinte tapogatva néztem körül. A felfelé tekergő kényelmes lépcsősort poros kovácsoltvas korlát kísérte. A fokokon kis rézcsatok hiányolták az egykori bársony szőnyeget. A fal málladozó sárgás felülete szabálytalan foltokat aggatott a vakolatra, és az erejét fitogtató derengő fény falhoz szorította a korlát kacskaringós mintáját. A széles poros csigalépcsőn feljebb és feljebb haladva többször is oldalra kaptam a fejem. A homályból hirtelen kivilágított vaspókhálós körablakok pislogtam rám. A sejtelmes félelmetes hangulatban megnyugvást adott az osztott ablaktáblákon át beszűrődő természetes fény. Ahogy közelebb mentem, hogy kinézzek végre a körfolyosóra, megbotlottam és beletenyereltem a vastag fekete porral terített íves párkány szélébe. Ott volt hát a kezemben a múlt minden lenyomata szorosan hozzám tapadva, mintha már sosem akarnánk egymást elereszteni.

 A síri csendben egyszer csak egy ajtó nyílt az alsóbb emeleten, és valaki gyors léptekkel elsietett. S valóban! Ki gondolta volna, hogy éppen egy lovag lábnyomában járok? Itt lakott ugyanis lovag dr. Lederer Sándor gyógyszerész. Neje Lederer Sándorné, született Bródy Mária, aki igen alaposan kidolgozott végrendeletet hagyhatott hátra. Évente megújuló sorait máig őrzi a levéltár. A lakásjegyzék teljességének igénye nélkül, itt élt pl. Dr. Lázár Béla, aki gyógyszertár tulajdonos volt. Ám ha már az Adriai-palota múltjában csónakázunk, egy szegletben rámukkantam végre Mayer Rezsőre, az Társaság épületének egykori portására.

Portól fekete kézzel be is mutatkoztunk hát egymásnak és ő készségesen rámutatott a székházhoz vezető udvari átjáróra.

A fullasztó poros lépcsőházból a múltat hátam mögött hagyva léptem ki az udvarra. Épp csak pár lépés erejéig éreztem a nyár, tikkasztó melegét, hiszen oldalt egy fafaragásos, díszes ajtó tárt karokkal csalogatott. Szájából jéghideg fuvallat zúdult ki a félhomályon át. Újból jegyet váltottam az időutazásra.

A lélegzetem is elállt, attól, amit láttam! Egy helyben álltam, és csak kattintgattam a fényképezőgépet, mintha legalább is attól félnék, hogy jajj, valaki elhúzza a látványt a szemem elől! Mohón kellett mindet egyszerre felületesen és alaposan is megnézni. Egyszerűen tömény szépségbe csöppentem. Alattam, felettem előttem, mögöttem; mindenütt csodás volt a látvány! Halvány rózsaszín és hússzínű árnyalatok rajzoltak mintát a hatalmas márványfelületekre, a padlóra és a falakra. A fehér oszlopok hideg márvány fejjel tartották a lépcsőzetesen faragott stukkó díszes mennyezetet. Balluszteres korláttal széles, kényelmes lépcsősor hívogatott az emeletre. Szemben félköríves hatos osztású ablakok szűrték át a délutáni fényt. A tágas lépcsőfordulóban a réz kallantyús ablakok üvegében nem csak a hajókötéllel átfogott vasmacska, hanem a már a homlokzatról ismert „Hazának használ” felirat is rám köszönt.

Nem csak az egykori vörös szőnyeget leszorító rézcsatok hiányolták a puha melegséget, hanem bizony én is. S bár lélegzetvisszafojtva, óvatosan lassan, szinte tojáshéjakon lépkedtem, mégis a márványfelületek minden szusszanást visszavertek ráadásul nyári melegben zord hideget ontottak magukból. Mintha egy kriptában lettem volna. Minden ajtó nyitva, mégis üres az épület, sehol egy lélek… Körülöttem félelmetes néma csend, hideg és töménytelen szépség, ami csak egyre hívogatott még tovább és tovább, mintha még mindig nem lenne elég a csodákból, hiába hitetlenkedem és ámulok! Mégis furcsa ez az egész…

Az első emeleten balra egy félig nyitva álló bejárati ajtó mögött hatalmas szoba várt. Óvatosan beoldalaztam, de amit ott láttam még inkább megijesztett. A parketta híján egy földes, homokos teremben ócska, fehéren rozsdás kórházi vaságyak és viseletes matracok látványa fogatott. A falon vastag sötétbarna lambéria futott körbe, a mennyezeten tökéletes épségben fakazettás berakás, odébb egy nagy komód, felette többosztású fésülködő tükör, szép asztalosmunka. Ööö, hol vagyok?? És egyáltalán, mi ez?? És te jó ég, micsoda titkot találtam?! Kijöttem a teremből. Indultam feljebb a márvány lépcsőházban. Hm, mintha valaki mozgott volna, mintha valaki lenn még itt rajtam kívül? Nem szólt, csak valami neszt hallatott. Hirtelen megfordult a fejemben, lehet, hogy csak visszajöttek, hogy bezárják a tárva nyitva maradt ajtókat. Hm, akkor viszont mégiscsak életjelet kéne adni, nehogy itt ragadjak. Igen ám, de ha így lenne, akkor valószínű nem mehetnék feljebb a lépcsőn, és ki tudja, jajj mi lehet még ott, amit nekem látnom kell! Nem lehet most visszasétálni és kimenni, nem lehet…! Csendben maradtam hát, és elindultam feljebb. És milyen jól döntöttem! Hiszen még csak akkor következett minden képzelet szépségének a határa!

A legfelső emelet mennyezetén finom csipketerítőt mintáztak a stukkó díszek. Középen arany keretben színes, itt-ott kopott, ázott freskó törte meg a nehéz márvány ridegségét. Ábrázatát első látásra nehéz volt kivenni. A felhős ég és a tenger kék fodrai összeértek, puttók, angyalok és istennők hajóztak kezükben evezőt tartva. Ahogy a lépcsőfordulóhoz értem már azt is észrevettem, hogy figyelnek. Még a padlóban is ott figyelt a mindent látó szem. De mégsem ez a szem volt a nagy ijedtség! A legfelső szint díszes korlátján ott könyökölt egy férfi. Óhh, gondoltam, csak újra itt kísért „Rezső bácsi” az egykori portás szelleme… De nem! Semmi múltszagú szellemesség nem volt benne! Egy srác állt ott, aki az épület biztonsági őre volt.

Miután észhez tértem a meglepetéstől, kicsit elbeszélgettünk az őrrel, majd kérdések sorát vetettem fel, melyben az érdekelt legjobban – ha már idáig eljutottam – hogy vajon mi lehet az üvegajtó mögött, a legfelső szinten? Az egykor székházban gyakoriak a filmforgatások. S a kórházi ágyak is, valójában díszletet képeztek… Persze minden információra hétpecsétes titkot esketett annak fejébe, hogy bebocsáttatást nyerjek a múlt megkopott falai közé. Az azóta már bemutatott film részletei egyébként érdeklődésem hiányába a jótékony feledés homályába vesztek. A srác végig a nyomomban volt, le nem vette mozdulataimról a szemét, én pedig gondosan figyeltem is rá, hogy csakis az épület eredeti értékeit örökítsem meg.

  

Így történt, hogy csodás belső terek tárultak ismét elém. A kopott parketta és a beázás folt mit sem vont le a látvány értékéből. A mennyezeten összefüggő cseppalakzatú stukkók, a teljes falsíkon pedig kazettás faborítás, jobbra, balra további kétszárnyú ajtók hívogattak. Oldalt egy arannyal átfűzött kandalló díszeiként márványba vésett emberalakok sorakoztak, a hajózáshoz, és az Adria-palota történetéhez, szellemiségéhez igazodva.

A következő teremben újabb kandalló következett. A faburkolat, a márvány, a réz és a tükrök sokasága szép harmóniában mutatta meg magát teremről teremre. A félig épségben megmaradt régimódi textiltapéták mintáját hosszasan nézegettem. Az ajtókon megjelenő aranyfaragások, valamint a padlóba dolgozott csipkés réz szellőzők, ablakkilincsek is mind-mind a régi korok fényűző pompájáról árulkodtak! Jó volt bekukkantani a télikert íves szűk járata mögé is, ami összeköttetésben van a Zsolnay csempés függőfolyosóval. :) A télikert mennyezetét itt is freskó díszítette, padlóján a mozaik halakat és virágokat mintázott, az ablakokon helyenként pedig egy ólomüveg sorminta is megmutatta magát.

 Nem mindennapi nézőpont volt, ahogy az épület első emeletének oldalsó sarkából kiálló hajóorron, vagyis a kis háromszög erkélyen álltam. Ez már önmagában is olyan filmszerű volt. Vajon, feltűnt e valakinek a téren, hogy jé, hogy kerülhetett oda valaki, amikor látszólag ez az épület lakatlan, illetve legtöbbször nehéz lakat lóg az ajtaján. :) és egyáltalán… Ahogy újra kibújtam ott a múlt dohos, hűvös levegőjéből, akkor csapott meg igazán az épület múltja, s leginkább az, ami több mint száz év távlatából is ilyen beszédesen épen látható! Vagy milyen lenne megfordítani a dolgokat, visszatekerni az idő kerekét? Vajon ácsorgott-e a kis erkélyen évtizedekkel korábban valaki arra gondolva, milyen lesz, ha már mögötte kopott tükör lesz, ázott tapéta borítja a falat, megfeketedik a rézkilincs és nem ég már többé tűz a kandallóban? És egyáltalán… hogy lesz-e olyan valaha, hogy már nincs súlya a nehéz mondatnak: „Hazának használ”?

Olyan sok filmet forgattak már itt. Én a legszívesebben azt a filmet nézném meg, ami az Adria Magyar Királyi Tengerhajózási Rt. egykori székházát mutatja be korhűen, és ahol „Rezső bácsinak” sem kísértet szerep jut.  :)

Forrás:

Helyszínbejárás: 2016