Elkülöníthetetlenül
Ez a két ablak között kinőtt ecetfa jól szimbolizálja az őrültségről, bolondságról alkotott szemléletet. Legalább is, azt, amit én gondolok róla…Ez a növény, maga az életösztön! Mivel két üveg közé nőtt, bármelyik oldalról nézzük, be van zárva, s ezzel védve is mindkét világ viszontagságaitól. Van, aki az épület belsejéből nézi és van, aki kívülről. Mindkettő másként látja. Az egyik a színét, míg a másik épp a fonákját. Azt a nézőpontot viszont nem ismerjük, ami a két üveg közül szemlélné…
Sokan sokfélét írtak már a Lipótmezőről… Én nem akarok semmilyen misztikus hátborzongatást belemagyarázni ebbe a helyszínbe. Nem érzem olyannak.
Azon a szép őszi napon, amit a természet adott ajándékba, úgy éreztem ott a hatalmas parkban, hogy végtelen a csend és a nyugalom. A rikító sárga lombkoronák és az örökzöldek szépen betakarták a hatalmas öregedő épületeket. Érezhetően eljárt felettük az idő, megőszültek, megrogytak. Nincs ezen semmi meglepő, túl a 146. életéven.
Ha becsukom a szemem, azt a képet látom magam előtt, ahogy hétköznapi emberek kis csoportja sétálgat a parkban, vagy leülnek egy padra, néha gurgulázva nevetgélnek, míg mások esetleg egyedül baktatnak a kanyargós lejtőn, mélyen gondolataikba temetkezve. Ezek a képkockák foroghatnának akár a Margitszigeten is…
Nyomasztó hangulatot, inkább az épületek falain belül éreztem. A zegzugos kis szobák, kapcsolódó mellékhelyiségekkel és beépített szekrényekkel inkább tűntek egykor volt, kényelmes hotelszobáknak. Ám a folyosók csempés falai azt sugallták, hogy jól álcázott börtön ez, ahol az őrök e világból valók. Ők osztogatják a kulcsot az érkező új szállóvendégeknek. Egyeseknek szobát szép kilátással, másoknak teljes kilátástalansággal.
 |
| Ki itt belépsz... |
 |
| A napos és a sötét oldal |
 |
| Innen még van kijárat |
 |
| Rosszullét esetén |
 |
| Van, hogy nincs kiút... |
 |
| Más világ a másik oldalon |
 |
| Falakba ütközve |
 |
| Remény... |
A hely szellemét így idézzük most meg:
„Elmesélek egy történetet – mondta Zedka.-
Egyszer egy hatalmas varázsló el akart pusztítani egy egész királyságot, ezért megmérgezte a kutat, ahová inni jártak az emberek. Aki ivott a vízből, az megőrült. Másnap reggelre az egész lakosság ivott a kútból, és mindenki megőrült, a királyi család kivételével, mert nekik saját kútjuk volt, amelyhez nem fért hozzá a varázsló. A király aggódott a népéért, és próbálta kormányozni őket: egy sor biztonsági és egészségügyi rendeletet hozott. De a rendőrök és a felügyelők szintén ittak a mérgezett vízből, így hát értelmetlennek tartották a király rendeleteit, és nem voltak hajlandók betartani őket. Amikor a lakosság értesült a király rendeleteiről, mindannyian egyetértettek, hogy a király megőrült, és ezért ír ilyen sületlenségeket. Sőt, összegyűltek a palota előtt, és teli torokból kiabálva követelték, hogy mondjon le. A király elkeseredett és kész volt elhagyni a trónt, de a királynő megállította, és azt mondta: „Most pedig odamegyünk a kúthoz, és mi is iszunk belőle. Akkor olyanok leszünk, mint ők.” És így is lett: a király és a királynő ittak az őrület vizéből, és nyomban zagyvaságokat kezdtek beszélni. Az alattvalók pedig meggondolták magukat: olyan bölcs királyunk van – miért ne kormányozhatná továbbra is az országot? Az országba visszaköltözött a nyugalom, bár lakói egész másként viselkedtek, mint a szomszédaik. A király pedig békében uralkodott élete végéig.”
„[…] itt minden olyan normálisnak, túl jónak tűnt. Annyi év után – amit azzal töltött, hogy a munkából a bárba ment, a bárból a fiúja ágyába, az ágyból a szobájába, a szobájából az anyjához – most olyan élményben van része, amilyenről még csak nem is álmodott: ideggyógyintézet, őrület, bolondokháza. Ahol az ember nem szégyelli bevallani, hogy őrült. Ahol senki nem hagyja félbe azt, amit szeret csak azért, hogy a többiek rokonszenvesnek találják.”
 |
| Kitörés |
… pedig mindenkinek vannak olyan gondolatai, amit néha jobbnak lát nem kimondani, mert fél, hogy majd bolondnak tartják. Jó, hogy volt egy hely, egy rés, ahol ki lehetett kicsit bújni a felelősség alól, s ahol végre szabadon ki lehetett mondani a nyomasztó érzéseket, gondolatokat. Talán kevesebb stressz, gyomorgörcs, félelem, pánik, aggodalom és keserűség lenne a személyes világunkban, ha évente legalább egy héttel szabadon rendelkezhetnénk, és kikapcsolhatnánk társadalmi szerepeinket...
 |
| Boncasztalok |
 |
| "A másik ajtón meny be hétfő reggelig" - felirat a boncterem ajtaján |
 |
| ... elfogyott a kerítés... |
Nincs már itt semmi. Semmi tébolyító és félelmetes. Se nevetés, se sírás, de még egy árva könnycsepp se.
Csak csendben süt a nap. Ősz van.
Forrás:
Helyszínbejárás 2014. ősz
Idézetek: Paulo Coelho: Veronika meg akar halni - Athenaeum 2001.
Az OPNI története részletesen
