Kedves Olvasók! :) Ha bárkinek bármilyen személyes élménye kapcsolódik az olvasott,
látott házakhoz, kérem jelentkezzen a lasdbudapestet@gmail.com címen! Köszönöm! - Vero :)

2014. november 3., hétfő

Dalszínház utca 8.

Tudtad?

Lába kélt a szexi tyúknak a sarki borozónál


- Kis kezeit csókolóm!
- Dalszínház utca 8-ba legyen szíves!
- Sietünk?
- Iszonyatosan!
- Valami baj van?
- Szerelmes vagyok.
- Akkor baj van! - hangzott az utolsó nagy jelenet Schell Judittól a Csak szex és más semmi című filmben. :)

Ahogy azt a klasszikus romantikus filmekből tudjuk, egy valamire való szerelemi vallomás fontos kelléke az erkély. Ebből nekünk itt egy kissé kellemetlen /6:56-tól/ és egy happy endes /1:28:33/ verzió is jutott.





Tulajdonképpen, mindig lesből néztem ezt az épületet. Pont úgy, ahogy valaki távolról, szemlesütve pillant szerelmére. Egyszer a volt Balettintézet koszos ablakán keresztül figyeltem fel rá, máskor az Opera felhajtójának árkádja alól. Aztán egyszer csak, hirtelen beszippantott. Sajnos, nem sokat árult el magáról, ezért mélyebbre kellett ásni.








Az első benyomás olyan felemás volt. Hosszú keskenyebb előtere pár méter után kiszélesedett majd egy-két lépcső következett balluszteres korláttal. Ezt egy jelképes kis kapucska zárta egykor, melyről már csak egy kis vaspánt tanúskodott. A sötét, ovális alakú lépcsőház terrazzoja ismerős mintát mutatott. 







 

Ahogy felnéztem olyan érzésem volt, mintha egy kút mélyén lennék, ahol hideg van és sötét. Fel kellett jutni a magasba, oda, ahol látszott, hogy fény van, és ahonnan hiába próbált besütni a nap, a sugarakat elnyelte a mély.
Ahogy ott botorkáltam és kapaszkodót kerestem, észrevettem a földön egy kiálló csonkot. Lehajoltam, hogy jobban megnézzem, mi az, amiben jóformán orra eshettem volna. Első ránézésre elég félelmetes volt a látvány! Egy madár lábának csonkja ácsorgott ott, négy hosszú keskeny ujjal, melyek hegyes karmokban végződtek! Alighanem egy igen termetes réz madarat kapott itt le valaki a formás lábáról! 






Felnéztem megint a kút aljáról a fénybe, és ahogy ott álltam középen tulajdonképpen egy szép tojásforma rajzolódott ki a csigavonalban. Hiszen nem is kút ez, hanem egy hatalmas strucctojás! S ki tudja, tán ez a madár egy jól fejlett fióka volt, és mikor a nagy sietségben távozott, itt hagyta a lábnyomát. :)





A keskeny, ovális lépcsőház bordó és tört fehér színt kapott, ami kifejezetten elegánsan mutatott a régi kovácsoltvas korlát mintájával. Minden szinten az ívet megtartó kivágás nyílt a kis folyosóra, majd onnan a lakások függőfolyosóira. Az ajtókat a legtöbb helyen gondosan zárva tartják. Balra azonban egy kis beugróban szürke, mégis egyszerűségében szép melléklépcső kanyargott. Nem volt más mozgásterem ebben a nagy tojásban és a fészket is csak részlegesen éreztem magam körül.
Miután alaposan megnéztem kívül belül, még napokig gondolkodtam, mi történhetett a lába kélt jószággal? Ha azt nem is tudjuk, mi volt előbb; a tyúk, vagy a tojás, az legalább biztos, hogy a tojás még megvan!






 

A történet visszafejtését, gondoltam valahol a fészekrakásnál kell kezdeni!
A határozat így ad számot az ingatlanról: 1891 harmadik havában Freiberer Samu a Dalszínház- és a Révay utcák sarkán fekvő épülőfélben lévő emeletes bérházra módosított terveket mutatott be. 1905-ben azonban Sterk Izidor műépítész, tekintetes Böhm Gyula úr megbízásából, átalakítási terveket nyújtott be. A tervrajzokon szépen látszik a tojás alakú lépcsőház, mellette kétoldalt egy-egy kőr alakú helyiséggel. Jobbra ma is megvan ennek megfelelően a melléklépcső csigavonala, szimmetrikus párja pedig leválasztva, árnyékszékként funkcionált. 







Teltek múltak az évek, és a szép, tornyos kialakítású saroképület földszinti részében az 1900-as évek elején Spiegel Ignác vendéglős kávéházat üzemeltetett, mégpedig olyan jövedelmezően, hogy végül a teljes bérházat nevére is vette. 





„A fiatal bohémvilág akkoriban minden hajnalban az Erdélyi Borozóban találkozott. Olyan volt ez a találkozás, mintha exotikus szekta tagjai gyülekeztek volna napfelkeltei bálványimádásra, a bálványimádók misztikus fanatizmusával. Innen nem maradhatott el senki. Ide került össze végül mindenki, bárhova is szólította az este. […]
Az Andrássy-út faburkolatáról csattogva fordultak be a fiakkerek, konflisok a Dalszínház-utca kövezetére, a Casino de Paris-ból, a Három holló-ból meg csak úgy gyalogosan érkeztek a művészek, művésznők, írók, újságírók, festők és a bácskai nábobok. (Utóbbiak mindig frakkban, fehér szegfűvel, felleghajtó havelokban és homályos cilinderrel.)” - számolt be Szirmay István korlenyomata, melyet az Újság, 1933/109. /május 14-i száma adott hírül.







A félkör alakú sarki bejárattól az előtéren át, jobbra ruhatár őrizte a sétapálcákat és cilindereket. Az L alakú vendéglő a Dalszínház utca felé egy nagyobb éttermi helyiséget mutatott, mögötte iroda és raktár foglalt helyet. A Révay utca felé a söntésen túl újabb raktár, mosogató helyiség, kávés konyha, cukrász és melegkonyha funkciók osztották szét a teret. Az épület belsejében a tojás alakú lépcsőház bal oldali árnyékszékeit végül teljesen az étteremhez csatolták. A vendégeket külön termek várták hátul is, egy hosszan elnyúló részben diszkrétebb, étkezőfülkés asztalok álltak. 









Az Erdélyi Borozó kínálata, olyan fenséges volt, hogy bizony az megesett, hogy az újságírók Otthon Körében vívott heves kártyapartik alatt megéhezett vendégek nem érték be a helyben kapható szalámival és rántottával, ezért fiákert küldtek Spiegelhez étlapért és tulajdonképpen házhozszállítással az elkészült vacsoráért is. A kiszolgálásra Sziramy így emlékezik: 

„Itt térült-fordult elmaradhatatlan fehér kötényében, a húga, Spiegel Róza, a pesti konyhaművészet koronázatlan fejedelemnője, akinek már akkor is röntgent-szeme volt, amikor a német professzor sugarait csak hírből ismertük, Róza néni a zsebekbe látott. – No mi az, „apám” – szólt a 18-20 éves halhatatlanság-döngetőhöz -, már megint nincs pénze? Majd mindjárt küldök valamit. Az ilyenek azután még nagyobb csülköt kaptak a bablevesbe, mint a fizető vendégek.”






A szép világnak azonban vége szakadt, mikor ’30-ban Spiegel Náci távozott e világból. Hiába kanalazta a kiváló ízeket Krúdy Gyula, Honthy Hanna, Jávor Pál, Molnár Ferenc és sokan mások, a temetésen egy művész sem jelent meg! 






1934-ben özvegy Spiegel Ignácné, született Klein Malvin úrnő a gyászév letelte után és szusszanva pár esztendőt, gondolt egyet, s Faragó Gábor és Keller József tervezőkre bízva elképzelését, átalakíttatta a Spiglit. A több helyiséges, feldarabolt vendéglő a Dalszínház utca felől egy nagy, egybefüggő éteremmé alakult. Leleményes Malvin nagysága új üzletágba kezdett. A korábbi átalakítás minden bizonnyal már figyelembe vette azt az elképzelést is, hogy egy év leforgása alatt a második emelet igen tágas 1-es és 2-es lakásait panzióvá alakíttatta. Tíz szobára jutott egy fürdő, egy mosófülke, két cselédszoba, mellékhelyiségek és egy nem túl nagy konyha is.







A levéltári dokumentumok listája a terveket tekintve cirka ötven évet ugrik, melyben már csak egy második emeleti lakás társbérlői kívánnak műszaki megosztással lehetőleg külön bejáratú életet élni.







Végtére, igen kalandosra sikerült az épület története. Freiberger Samutól, Böhm Gyulán át, Spiegelékig, majd nagyságos Malvin panziójáig, ahová a tojás alakú lépcsőházon keresztül vitt az út, s ahol egy szép madár kifejlett példánya rejtélyes körülmények között szárnyra kapott s mondhatnánk, épp csak lába nem kélt! S mindezt megkoronázva vajon Sterk Izidor gondolt-e arra, mikor a balluszteres erkélyeket kanyarított a tervrajzokra, hogy a XXI. század egy egészen más erkélyjelenetet játszik majd el azokon? :)





Forrás:
Helyszínbejárás 2014. 
Budapest Főváros Levéltára
krudy.hu/SzirmayIstvan
mfor.hu/Kincsek_a_foldben
Kellér Andor: Bal négyes páholy
krudy.hu/SzekulaJeno
Csak Szex és más semmi teljes film

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése