2014. február 28., péntek

Bródy Sándor utca 15.

Legyen szerencsénk!

A Palotanegyed kéményseprője


Minap, kedves helytörténész barátommal kávézgattunk a Kálvin téren, a Danubius-kút egyetlen, eredetiben megmaradt folyójánál, a Száva „partján”. Az egykori klasszicista „Két Oroszlán fogadó” a zajos tér mellett igazi időkapszulát rejt, egy kellemes, csendes kis kertet. A majd’ 100 éves épület történetét sokan elbeszélték már, ezért mi újabb kalandok nyomába eredtünk.







A Mágnásfertály többek között azért jó hely, mert annak ellenére, hogy évek óta járom keresztül-kasul utcáit, mindig tud újabb és újabb meglepetést okozni! Jó volt meg-megállni a Horánszky utca szépen felújított palotái előtt, bámészkodni a Puskin utcában, beosonni romos udvarokba, öntöttvas korláttal, kanyargó lépcsősort fotózgatni. A Bródy Sándor utcát legtöbben a Rádióról vagy az Olasz Kultúrintézetről, az egykori Magyar Országgyűlés Képviselőházáról azonosítják be. Írtam már itt korábban a 30/a és 30/b. épületről, melyet akkor alaposan szemügyre is vettünk.

Az viszont cseppet sem véletlen, hogy ez alkalommal nekünk is szerencsénk volt, hiszen a szemközti emeletes épület homlokzatán a kis kéményseprő szobor már sokak kíváncsiságát felébresztette, és sokaknak talán, vagy így, vagy úgy, de szerencsét is hozott. Mivel Sanyi barátom már járt az épületben, és történetét is elmesélte, nem volt kérdés, hogy nekem is látnom kell!









Belépve hasonló hangulat fogadott, mint Száva kertjében. Csend és béke. Pici, emeletes házikó, málló vakolattal, hosszan elnyúló udvarral, kóbor macskákkal. A ház mediterrán hangulata hatalmába kerített! Az oszlopos árkádok alatt ácsorogva elképzeltem, milyen lenne fonott karosszékből nézni a nyári záport. Az emelet pepita mintás, tágas teraszán kávéval koccintanék a felkelő nappal, naphosszat írnék, olvasnék, elmélkednék itt. Odébb most ládákban és cserepekben telelő növények várják már a tavaszt, s talán az oszlopokra tekeredett vadszőlő is kivirul.

























Itt még minden eredetiben s romosan őrzi a múlt valóságát. Bár a terasz és a lépcsőház korlátjának ritmusa hiányos itt-ott, az ablakok érdekes kilincsei még megmaradtak. A ház legfőbb ékessége a lépcsőházban félig megmaradt freskó a mennyezeten. Egy lakótól tudjuk, hogy korábban az oldalfalak is gazdag díszítést kaptak, de ezt sajnos a sárga málló vakolat ma már gondosan rejtegeti előlünk.















Hányszor elmentem már ez előtt az épület előtt, és bevallom sosem vonzott annyira, hogy megnézzem, milyen lehet odabenn! Pedig micsoda élmény ilyen mediterrán utazást tenni a Palotanegyedben! :)
Nem csak a ház hangulata és története, de a kéményseprők világa is izgalmas, melyet Csontó Sándor cikkéből ismerhettek most meg!




A füstfaragó háza

Krúdy Gyula Álmoskönyve szerint kéményseprővel álmodni örömöt jelent, vidám baráti társaságot, illetve meghívást egy mulatságba. Aki régen látott kéményseprőt, a Bródy Sándor utca közepe táján, a Magyar Rádiótól néhány lépésre megtalálhatja a szerencséjét. Igaz, csak egy viharvert, ám büszke szobrocskát, a 15. számú ház kapuja felett. Jobb kézfejét már elveszítette létrájának terhe alatt, de rendíthetetlen bizalommal tekint az alant közlekedőkre és várja a csodát, akár Andersen meséjének porcelán hőse pásztorlánykáját. Az épületet a leírások szerint Hild Károly (a híresebb József testvére), építette több részletben Devecis Mihály kéményseprőmester részére 1855-ben. Limburszky József emeletes udvari szárnyat toldott hozzá két évvel később, ami a kedves kis udvart szegélyezi baloldalról. Ellenben egy házi legenda szerint az angolkisasszonyok építették Hild Józseffel (!) és csak tőlük vette meg később a kackiás bajszú mesterember. A stílustalan vaskapun túl, a lépcsőház mennyezetén újabb meglepetés fogadja a betérőt. Ma is élénk színekben pompázó freskó egy viadalt ábrázol, amin egy kuruc és egy labanc vitéz csap össze. Készítőjét sajnos nem ismerjük. A svájci-olasz eredetű Devecis 1840-ben szerzett kéményseprő reáljogot Pesten, és négy fiúgyermekét is a mesterségre nevelte. Leszármazottai sokáig e házban laktak, közülük az 1879-es születésű Devecis del Vecchio Gyula, a Kéményseprő Ipartestület első elnöke volt. Fia, az ifjú Devecis Gyula már műegyetemet végzett, az első háborúban, mint tüzérfőhadnagy vett részt, kéményseprőjogát szintén megtartotta. Úgy tudjuk, vele ért véget a szép családi szakma. Nemcsak a szoborra, hanem a kopottságával is gyönyörű késő klasszicista házra is ráférne egy alaposabb felújítás. Csak remélhetjük, hogy nem hagyják véglegesen lepusztulni, és nem jut mohó ingatlanpanamisták kezére. A kéményseprők népszerűségére jellemző, hogy az egyik magyar édesipari terméket, a fekete színű cukorkát is évtizedek óta velük reklámozták: „Negró, a torok kéményseprője!”

Pest-Budai koromlovagok – Kézben a tűz


„Kéményseprőt látok, szerencsét találok!” Így szól a mondás, de manapság ez már két dolog miatt is egyre nehezebb. Egyrészt nagyon ritkán látunk hagyományos fekete ruhában, sapkában, vállán kormoló kefét és acélgolyót cipelő kéményseprőt az utcán, másrészt a cipzár, a tépőzár és patent korában megeshet, hogy egy tisztességes gombot sem találunk az öltözetünkön, amit meg lehet markolni.

A kéményseprővel való találkozást eredetileg a szerencsétlenség előjelének tartották és lebecsült foglalkozásnak. Az előjelváltás a kéményseprők évszázados, tudatos propaganda munkájának volt köszönhető. Ennek eszközei voltak az újévi köszöntőlapok, később naptárak és ugyancsak segítették a kéményseprőhöz fűződő szerencse-kultusz népszerűsítését a tömegcikké váló képeslapok is. A kéményseprők jellegzetes alakja a XIX. században beépült a mindennapi kultúrába, megtalálható a folklórban, anekdoták és népszokások mókás, frivol figurájaként is. A kéményseprő ekkor megbecsült, biztos jövedelmű mesterembernek számított, a céh bálja pedig a nagyobb városokban az év egyik legrangosabb társadalmi eseménye volt. Védőszentjük, csakúgy, mint a tűzoltóké Szent Flórián, így a két szakma közös majálist tart neve napján.

Magyarországon a kéményseprésnek, mint iparszerű foglalkozásnak csak a XVI. századtól számíthatjuk kezdetét. Az első alkalmi füstfaragók kőművesek, ácsok és fazekasok voltak. A letelepedett, zömmel olasz vándor kéményseprők múltjának tanulmányozása e szakma elterjedése szorosan összefüggött az urbanizációval, s ezért joggal tekinthető a városiasodás egyik indikátorának. Szulovszky János kutatásai szerint a legelső magyarországi kéményseprő iparos, Keraus Kristóf 1590-ben Sopronban tett polgáresküt. (Beszédes név: kehr aus, azaz seperj ki!) Pest város tanácsa 1697-ben elrendelte a szalma- és nádfödelek lebontását, és aki egy hét alatt rendes kéményt nem épített, annak házát elkobozták. Mária Terézia 1748. februárjában Postolli Péter János győri, majd júliusban a budai Bollan Gotthard és társainak szabadalomlevelet adományoz céh alapítására. A budapesti kéményseprő ipartestület első őse ez a budai céh, mely 1748. november 17-én tartotta alakuló ülését. 1851. február 6-án jelent meg egy ideiglenes ipari rendtartás, amely elrendelte a kéményseprőipar gyakorlásának engedélyhez kötését, ugyanakkor lehetővé tette személyi jogú iparterületek keletkezését, így vége szakadt a reáljog kizárólagos uralmának. A kéményseprők mindkét céhe 1872-ig állott fenn, akkor alakultak át Felső-magyarországi, és Budapest és környéke Kéményseprő Ipartársulatokká. 1867. után a második felelős, független magyar minisztérium kormányrendeletet adott ki, melyben elrendelte az ország területén a kémények szakember általi havonta egyszeri tisztítását. Ugyan már korábban is akadtak „tősgyökeres” magyar füstfaragók, de ekkortól ugrásszerűen megnőtt az arányszámuk. 1949-ben a kéményseprőipar államosításakor a tapasztalt mesteri kar jelentős hányadát kényszernyugdíjazták és a mesterség presztízse évtizedekre visszahanyatlott. Erre majd csak az 1970-es évek elejétől kezdve, a Kéményseprő Fejlesztési Társulás létrehozásával kezdtek megfelelő lépéseket keresni. A kéményseprés szakmai felügyelete az Építésügyi Minisztérium hatásköre alá tartozott, majd 1990-től átkerült a Belügyminisztériumba. A Társulás, illetve többszöri átalakulása során a jogutódai sokat tettek a korszerű technikák meghonosításáért, ám Nyugat- Európához képest a magyarországi kéményseprőipar még ma is 15-20 évnyi lemaradásban van.„


7 megjegyzés:

  1. erre szoktuk volt mondani: romjaiban is látszik gyönyörűsége. Köszi Vero, hogy bemutattad!!!!

    VálaszTörlés
  2. milyen jo lenne ha az onkormányzat felujitaná-gyonyoru épulet és még gyonyorubb lenne

    VálaszTörlés
  3. 60 éve lakom e házban.A háboru nem kimélte,Elmondhatom hogy rojaibol épitettük fel a lakásunkat,A szobánkban találhato egy lábakon álló sarok cserép kályha.Olyan mint egy oltár.Ráday i-is bemutatta a házról szoló filmjében.Ideje lenne a házon legalább a vakolat felujitást elvégezni mert ez a müemlék ház állapota a "Palota Negyed"!!! szégyene,Akkor lehetne VELE büszkélkedni Füleky

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves András, biztos nagyon szép lehet a kályha, és öröm, hogy még megvan! Ha van rá lehetőség, szívesen megnéznénk róla egy képet! :) lasdbudapestet@gmail.com Abban pedig reménykedjünk, hogy a ház hamarosan megújul! üdv, Vero

      Törlés
  4. klassz a cikk, linkeltem a facebook-on.

    VálaszTörlés
  5. Sajnos ez nem egyedi pelda!Varosszerte vannak csodalatos epuletek amiket sajnos hagynak szetrohadni!

    VálaszTörlés
  6. Úgy tűnik az önkormányzat eladja, kizárólag oktatási célra. Gyanús, hogy a Pázmány jogi kara lesz a vevő, mivel telekszomszéd hátulról:

    http://www.jgk.hu/content/documents/BrodyS15_58cba4a68fc70.pdf

    Bár már decemberben is volt egy pályázat, az sikertelen volt. Gyors számolás alapján 280.000 Ft/nm, az vajon sok vagy kevés egy felújítandó műemlékért? Pár száz méterre most épül egy ház, ott 800.000 Ft/nm körül vannak az árak

    VálaszTörlés

Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.