Hajós utca 32.

Fedezd fel!

Sötétben csillogó


Közös érdeklődésünk több mint három éve alapozza barátságunkat Anitával, a Kép-tér blog írójával. Mindketten odavagyunk ezért a városért, az épületekért, a szép alkotásokért és bennük élő egykori lakók mindennapjainak kutatgatásáért. A blogok bejegyzései egyéni barangolások és felfedezések eredményei. Ez a cikk most annak bizonyítékaként kerül ide, hogy bár rengeteg épület közül választhatunk, nem kizárt, hogy teljesen véletlenül pontosan ugyanazt a házat találjuk meg! Az élmény ugyanaz, a benyomás, a hangulat mégis más. Ahány ember, annyiféle… :)

 
Egy szép szeptemberi napon, a Hajós utcán végigsétálva véletlenszerűen több házba is bekukkantottam. Már majdnem az utca végén jártam, mikor a keskeny járdán utat engedtem egy szembejövőnek és beléptem egy kis kerítéssel szegélyezett kapualjba. Tetszett a helyes kis virágokkal teleszórt mintás padló, olyan volt, mint egy terítő. Egészen közel hajoltam az ajtóhoz, hogy belessek az előtérbe, mikor észrevettem, hogy az ajtó nyitva van. Belépve egészen megdöbbentő volt a látvány, mert erre cseppet sem számítottam!

 
Az előtér falán kétoldalt, színes mozaikos szalag csillant meg a félhomályban. Ahogy óvatosan, haladtam befelé, bal oldalon a lépcsőház korlátjának virágait csak egy derengő fényű villanykörte világította meg. A földszinten, a díszes üvegajtón túl egy miniatűr, kövezett udvar következett, ahová fentről egy csepp természetes fény szűrődött be, körvonala azonban koromsötétbe veszett. Idegen helyen, idegen házban, nagyjából azt sejthettem, hogy falba, pince- vagy cselédlépcsőbe ütköznék, ha megtenném azt a pár lépést.

Biztonság kedvéért előbb inkább az egy darab árva villanykörtével megvilágított kanyargós lépcsőt választottam. Alig tettem viszont pár lépést, máris földbe gyökerezett a lábam, ahogy megláttam a gazdagon díszített, élénk színekben pompázó, szép mintával tervezett óriási ablakot! A felsőbb emeleteknél lámpát nagyon ritkán kapcsolok - valahogy az az érzésem, felébresztem vele, amit nem kéne, és attól elillan a ház eredeti hangulata. Ahogy haladtam felfelé óvatosan a sötétben, csupán az ablakokon átszűrődő, színes fény világított és hagyott épp annyi világosságot, hogy pár kép erejéig elegendő legyen. A valódi színek miatt akkor célszerű fotózni az üveget, ha az ellenkező oldalról kap megvilágítást. Erre itt a kora esti órákban már aligha volt remény… Hiába; a vakuval készült képek épp a fonákját mutatták csak a látottaknak.

Már a legfelső emeletnél jártam, - az üvegtető alól csodáltam az élénk színeket - és annyira belemerültem a látványba, hogy meg is feledkeztem róla, hogy kicsit félelmetes ez a ház. Sötét volt, néma csend és arra gondoltam, talán már senki nem lakik az épületben. Itt tátong a város közepén ez a fekete lyuk, amiben apró színes üvegek csillognak, de fényük egyetlen lélek szemében sem tükröződik vissza! :( Aztán egyszer csak hegedűszó hallatszott. Ez a hirtelen jött hangsor, ha lehet még inkább fokozta a sejtelmes hangulatot. Mint a mesében; bizonyára már legalább száz éve csücsül ebben az ékszerdobozban a Világszép Nádszál kisasszony, s azóta egy szomorú dallam lengi körül az elvarázsolt házat.

Kattant a gép, villant a vaku, és a következő pillanatban felkapcsolódott a lámpa a lépcsőházban. Összerezzentem, mintha a kezemből kiesett mesekönyv puffant volna a poros padlón! Egy mosolygós nő állt a széles lakásajtóban. Ahogy pár szót váltottunk a házról, kiderült, hogy előttem Anita járt már itt, és a kutatás is folyamatban van. A hölgy vendégszeretetének köszönhetően alkalmam volt a lakás eredeti szecessziós kincseit megnézni, és kilesni a nagy teraszra is!

Miután elköszöntünk, a földszintre érve rászántam magam, hogy átmenjek a sötét, s nem több mint hat négyzetméteres udvarocskán. A ritmusra ráérezve nagyjából vakon felmásztam a cselédlépcsőn annak reményében, hogy a főlépcsőházban égve hagyott villany nem csak nekem világít majd, hanem éppen jó háttérfényt biztosít az ólomüveg ablakoknak! A két lépcsősort egy-egy emeleten üvegtéglás folyosó köti össze, de funkcióját a lakók felfüggesztették.

Ott álltam a szűk, poros cselédlépcső tetején, mikor a főlépcsőházban lekapcsolódott a világítás, és már odakinn is teljesen besötétedett. Lefelé jövet emlékezetből ügyeltem a csorba lépcsőfokokra, és a fordulókban tárolt holmikra, majd átjöttem az udvarocskán és alig vártam, hogy a házból kilépve megosszam a látottak élményét! Olyan volt az egész ház, mintha egy sötét, szűk bányába bújtam volna, s körülöttem lépten-nyomon drágakő csillogott! :) Az igazi kutatásról, múlt-bányászásról, illetve a ház történetéről a Kép-tér blog számol be!

Forrás:
Helyszínbejárás 2014.