Levél Budapesthez

Szervusz, én Városom!


Emlékszel még, mikor kisgyerekként Monte Carloból hazajövet kiszöktem hozzád a Duna-partra, hogy beleképzeljem ebbe a városba is azt az álomvilágot; egy pazar miliőről, ami ott annyira megfogott? Egy év, annyi sem, hogy itt ragadtam nálad örökre. :)

Mennyit jártam titokban a partot az esti fényekért! Ha bánatom, ha örömöm volt, csak jöttem és hoztam neked az érzelmeket. Mindegy volt, hogy nagy pelyhekben esik a hó, vagy orkán erejű szél süvít, és kócolja a hajam! Itt jártam csinosan, kiöltözve nyári hőségben, mert mégis csak úgy illik, szép ruhában, vendégségben lenni, illedelmesen egy ilyen nagyvárosban. A nyüzsgő, gimis időszakban többször keltem fel hajnalok hajnalán, hogy iskola előtt még tegyek itt egy sétát, és úgy érkezzek meg  becsengetésre, mint aki már a fél világot bejárta! Volt nyár is, mikor nyaralni jöttem hozzád és lementem a rakpart lépcsőire, hogy „tengerpartodon” érezzem magam. Hosszú délutánokat töltöttem a Várban turistaként; vettem fagylaltot, üdítőt.  Ültem hosszasan a padokon nézelődve. Voltak itt nagy szerelmek is, melyek aztán tovatűntek, de a lényeg mindig megmaradt; a Lánchíd gyöngyei ugyanolyan szépséggel ragyogtak. Fiatalként sokszor elszöktem hozzád, a fények városába. Át a Kalefon, le a Batthyány térig, a Duna-part ívén sétálva, fel a Lánchíd északi oldalára, - a pilléreket minden alkalommal megsimítva -, át Pestre; Duna Corso, Vörösmarty tér, Deák tér, s onnan haza gyorsan, mert már sokáig elmaradtam! Ez volt az állandó útvonal, isten tudja az év 365 napjából mennyi maradt csak ki!

Felnőttem. Nem kell már sietni. Azóta megfordult az útirány. Pestről járok Budára. Nem emlékszem, mikor mentem utoljára a híd északi oldalán. Évről-évre, napról-napra új nézőpontból szemlélődöm, ugyanott vagyok, mégis máshol, és ma is látom az arcodat, ami mindig mosolyog nekem. :)

Régóta írok hangulatokat, benyomásokat, gondolatokat a világról. Sosem volt cél, hogy megosszam idegenekkel, inkább hordtam a Duna-partra, mint ahogy télen a havat öntik a folyóba.

Aztán pár éve, jött egy nyár és minden előzetes és előre megfontolt szándéktól mentesen kötöttük össze (lelkemben hivatalosan) napjainkat, szeptember 1-én ott, a Vigadó előtt a kövön csücsülve, átlesve a nagy fenyőfa teteje felett a budai várhegyre, ahol épp lemenőben volt a nap. Arra gondoltam, hogy ilyen sok esztendős együtt-járás után, túl jón és rosszon, minden élményt és örömöt megosztva "eljegyezzük" egymást, Budapest és én. :)
Akkor még nem gondoltam, hogy ilyen részletesen láthatok majd bele a város mélyébe, életed véget nem érő történetébe. Ha egy kapcsolatnak tartalma van, akkor jövője is van. Azóta lépten-nyomon olyan szépséget és örömöt adsz nekem, mint semmi más.

Sokszor nézek úgy a belvárosi palotákra, mintha habos torták lennének. Szeretek köztük sétálni és külön köszönöm, hogy cukrászdává varázsoltad az életteret és kedvemre válogathatok! :) Épületeid egytől egyig külön világot; élettörténeted egy-egy mozzanatát mesélik. Nem bánom én azt sem, ha messzire kell menni, és ott már más fényben ragyog ez a város! Valaki azt mondta Kőbányán, hogy „Szép-szép ez a te városod, de megmondhatnád neki, hogy erre felénk, a lábát is megmoshatná néha!” Vajon mennyire lehet őszinte egy kapcsolat, ha sáros lábával már nem tudnánk elfogadni a másikat? Szeretem azokat a részeket is, amik elhanyagoltak, koszosak, szürkék, és szeretem azokat is, amiket nem ismerek és tán még sosem láttam. Ám itt egy élet – is kevés, – hogy felfedezhessem!

Jó veled Városom, jó, hogy itthon vagyok Budapesten!  Jövőre, Veled ugyanitt! Hol máshol? :)
 
Szeretettel: Vero

Minden kedves olvasómnak köszönöm a látogatást, a hozzászólásokat!
Sikerekben és élményekben gazdag új évet kívánok! :)